Székesfehérvár – A nyomott árak és a halasztott fizetés a lánctartozás oka – véli egy követelés-behajtó. Az építőipari szakértő szerint nem véletlenül fajult önbíráskodásig a dolog.
A magyar gazdaság, azon belül is az építőipar egyik legnagyobb problémája a lánctartozás. A beruházó nem fizet a kivitelezőnek, a kivitelező ezért nem tud fizetni az alvállalkozóknak, akik szintén nem tudnak fizetni a dolgozóiknak. Természetesen legnagyobbat a lépcső alján állók szívnak, közvetlenül utánuk jönnek a kis- és középvállalkozások, akik, mint alvállalkozók jelennek meg a piramisban. Egy tavalyi felmérésből kiderül, ezen vállalkozások partnereinek egyharmada nem fizet időben, a késedelmesen befolyó összeg a teljes hasznuk egyharmadát teszi ki. A kintlévő tartozások becsült összege 3000-4000 milliárd forint. Egy hazai vállalkozó, megelégelvén a kialakult helyzetet, akcióba kezdett (volt, hogy egy nagyvállalat irodaházában a recepciós pultját verte szét csákánnyal, volt, hogy a ki nem fizetett munka árát úgy hajtotta be, hogy a felépített lakópark tetőjét és egyéb szerkezeti egységeit, munkásaival egyszerűen elkezdték bontani, míg annyi elemet össze nem szedtek, amennyi nagyjából a tartozás volt), és mellékesen megalapította a Vállalkozások Érdekvédelmi Szövetségét. A partizánakciók hatásosnak bizonyultak, de vajon tényleg nincs más megoldás?
A lázadó üzletembert nem sikerült elérnünk, egy neve elhallgatását kérő, régóta az építőiparban dolgozó fehérvári szakértőt viszont igen. Ő azt mondja, az önbíráskodás önmagában nem lehet támogatandó, de nem véletlen, hogy idáig fajult a helyzet. Annak ellenére, hogy előbb-utóbb fizikai atrocitások is kialakulhatnak, láthatóan annyira el- keseredettek a kisvállalkozók, hogy már nincs más megoldás a kezükben. A szakértő kiemeli, tavalyelőtt több mint negyvenezer kis- és középvállalkozás szűnt meg, melyek többsége az építőipar területén tevékenykedett. Az államnak még nem sikerült megoldania azt a problémát, hogy két-három évig tart úgy egy pereskedés, hogy közben a fővállalkozó átmenekíti a pénzét, más néven új céget hoz létre, és kezd mindent előlről. A probléma kétoldalú: az egyik fele, hogy építési vállalkozó ma Magyarországon bárki lehet. Ennek megoldásához a szakmai szervezeteknek és az államnak valamiféle együttműködés keretében létre kéne hozniuk egy építőipari vállalkozásokat tömörítő kamarát, amelyhez minden cégnek kötelezően tartoznia kéne. Aztán ez a kamara – amely adott esetben ki is zárhatná az adott cégeket – napi tíz-húsz etikai üggyel rendet tehetne a szakmában. Építészeti kamara például van, azok, akik tervezik a házat, kötelezően kamarai tagok is, és bár ott is vannak ügyek és zsiványok, de értelemszerűen nem akkora mértékben, mint az építő cégek között. A lánctartozások másik oka, hogy megszűntek a korábbi nagy vállalatok, mint például az ARÉV, melynek volt majd kétezer dolgozója, és csak különleges szakmákhoz, mondjuk aranyozáshoz kellett külső szakembert igénybe vennie, minden mást maga el tudott végezni. Ma egy generálvállalkozó elvállalja a munkát, de embere nincs elég, így továbbadja másnak, és az is, egészen a végtelenségig. Ezt nem lenne szabad engedni.
Nagy Lajos fehérvári magánnyomozó és követeléskezelő megbízói az utóbbi időben inkább kereskedő és mezőgazdasági cégek, de tapasztalatai szerint maga az eladósodás, illetve a behajtás az építőiparban is hasonló metódust követ. Két okra vezeti mindezt vissza. Egyrészt az építőipari cégek olyan nyomott árakon kénytelenek dolgozni, ami már önmagában nem teszi lehetővé a tiszta ügymenetet, másrészt mióta a készpénzes fizetés kiszorult a kiskereskedelemből és megjelent a halasztott fizetés, az áru gyakran ellentételezés nélkül kerül ki a tulajdonosa kezéből.